Mexikóvárosban van egy metrómegálló, amelyet úgy hívnak, hogy Barranca del Muerto (a halott szakadéka). Az utcagyerekek találkozóhelye ez. Néhány éve a Sant'Egidio közösség tagjai látogatják ezeket a gyerekeket, és felfedezték, hogy az elveszettnek tűnő, elkeseredett életeket át lehet írni, lehet egy új történetük, a megváltásuk története.
Sok ilyen történet van, például José története, aki ma már húszéves, munkája és menyasszonya van. 11 éves kora óta az utcán élt, édesanyja elhagyta, elindult az örökbefogadása, de ez a történet rosszul végződött. Különleges fiú – meséli róla Suzanna –, okos, élénk, mindig éberen figyel, szomorú szemében a magány nyomai tükröződnek. Sokáig az egyetem alatt húzódó földalatti folyosókon élt a város déli részén, azt ette, amit az emberek adtak neki. Aztán találkozott egy bandával, és – talán mert vágyott a családra – közéjük állt, de a banda törvényei alól nem vonhatta ki magát. Elkezdett koldulni, kisebb lopásokat követett el. Valószínűleg társaival együtt ő is szipuzott, mérgező anyagokat szívott, szupermarketekben kapható olcsó ragasztót, oldószert, amelyektől az ember nem érzi az éhséget, a hideget, és ami a legfontosabb, oldják azt a mély szorongást, amit érzett amiatt, hogy elhagyták.
Lassan lehetett hozzá közelíteni, fontos volt, hogy soha nem érezte, hogy megítélik a barátaink. A közösség tagjai figyeltek a kis részletekre, amelyek banálisnak tűnhetnek azok számára, akiknek van hol lakniuk, van családjuk: fontos volt egy-egy tiszta pulóver, egy újság, aztán anyakönyvezték, iratai lettek, iskolába kezdett járni. Elkezdődött a felemelkedés a "szakadékból". Suzanna elmondta: "Amikor egy év barátság után mamának hívott, megértettem, hogy életre szóló kötelék alakult ki köztünk. A közelség, a tisztelet, a tény, hogy valaki számára ő is fontos, egy családdá tett minket." |